Bizsereg a szám... Egyszerűen így nem lehet itt aludni. Lehet vagy 60 fok a sátorban. Erőltetem az alvást, de nem megy. Sírni szeretnék. A szemem könnyezik, de csak a belefolyott izzadságcseppektől. Mintha sav lenne, úgy marja a szememet. ...Na jolvan kimászok innen, és erőt veszek magamon. Még mindíg érzem. Bennem van.
Kimásztam hát, és egyből megcsapott a nap egyik eltévedt sugara. De mégis hűvös volt. Mégis jól esett. Körülöttem néhány gyengén roskadozó fa féleség, néhány bokor, egy pár galamb, és a végelláthatatlan mező. Úgy egészen hírtelen elegem lett az egészből, és már szedném össze a cuccaimat, mikor az egyik fa, csak úgy lazán rám köszönt. Nemtudtam hozzá elég értelmes fejet vágni... erre szerintem nemis lehet...
Jól fog esni az a kávé -gondoltam, és beleöntöttem a már kész kávéport a forró vízbe, és az egyik régi fém pohárkámból elkezdtem szürcsölgetni. Éreztem hogy átjárja a testemet az energia ami eddíg még nemnagyon volt jelen. Fölkászálódtam, és elindultam az egyik fából készült pad felé. Egyedül vagyok. Természetesen ez nem az az élet, amit elterveztem magamnak. Ez nem az a vonat amire fel kellett volna szállni. Földhöz vagyok ragadva.
Már érzem hogy múlik a hatás. De még mindíg bennem van. A végtagjaim olyan lazák, mintha nem lenne értelme az egésznek. Miért vannak? Ez nem az én rendeltetésem. Van egyáltalán nekem olyan? Érdekes. Most olyan nevethetnékem van, de nemtalálok semmit, ami vicces lenne. Így inkább magamba elfolytom a vágyat, mint eddíg sok száz másikat. Az erdőbe kéne mennem. -és pillanatra ott is voltam- de nem enged el. Itt kell hogy maradjak. Itt ebben az élhetetlen szarban. ...és csak ülök tovább a fapadon, és bambulok előre.
Aztán naná hogy egybefolyik körülöttem az egész, úgy ahogy van.
Nincs már semmi. Én sem vagyok. Csak a pad. egyértelmű, hogy hívnak.. Egyértelmű, hogy kellek nekik. De ott az a rohadt pad. Vissza kell hogy menjek hozzá.
De ő ekkor hozzám ér, és egyszerre visszahullok erre a golyóra. Most itt vagyok, és senki sem mondja nekem, hogy vigyázzak. Ebben az élhetetlen semmiben, csak én vagyok, és a pad, ami tart engem. Elég erős egy pad ez... Gratulálok. A kéz még mindíg a vállamon van, de már az egész világ elhagyott...
Most a kéz tart engem. Én nemvagyok sehol, a pad is eltűnt. Én vagyok csak meg a kéz. És a kéz is eltűnik, én meg csak halványulok. ááááááá... ilyen nincs.
...már nincs.
Utolsó kommentek