És ha jellemezhetném a hétvégét nem találnék rá szavakat.
Pénteken a FeZeNben léptünk fel a Supernem előtt, és hát meg kell hagyni, felettébb rendes emberek. Szóval a koncert nagyjából olajozottan ment eltekintve a félrefogásoktól, és a pengetőm, nagymamám esernyője elhagyásától. Koncert után természetesen egyedül jöttem haza, és az úton valahogy depresszív hangulatba kerültem. Foghatnám az időjárásra, de nem teszem.
Talán az lehetett a baj, h mint biológiai elem mondtam csődöt. :D
Persze kérdezték többiek, miért nem tudtam lánykával összekeveredni, azonban erre én sem tudtam választ adni.
Most képzésre kellene menjek, de valahogy annyi bennem az energia mint egy tál rizsben ami frissen főtt. Valószínű ezért is skippelem a mai napot. Csendben zenélgetek itthon, most erre van szükségem. A másikat innentől direkt nem említem, mert már értelme nincsen.
Most különösen érzékeny pillanatomban tudhatom magamat. Nemrég, talán 20perce írtam egy dalt zongorára és szabályos sírógörcs uralkodott el rajtam. furcsa volt, mert ilyen talán ha egy évben 2szer fordul elő. Ilyenkor mintha mindent egyből a felszínre tolna a dal, és hirtelen nem tudok mit kezdeni a felgyülemlő érzelmekkel. Talán szerencsésnek mondhatom magamat, hogy így tudom le vezetni őket, talán nem.
Pár napja egy lánykával beszéltem, akinek egy monoklija volt. Kérdeztük mi történt, és azt felelte, h egy könyv esett rá a szemére. hm jó vastag könyv lehetett akkor. De most őszintén: Van ennek értelme?
Milyen jogon merül fel az emberben, hogy bántsa a párját? Mit képzelnek ez bármire is megoldás?
Tehát ha úgy vesszük, mindenki másképp vezeti le az érzelmeket, és azt hiszem most sikerült megválaszolnom saját kérdésemet: Igen, szerencsés módon uralkodok saját magam felett.
Óvjon mindenkit az ég.
Utolsó kommentek