Mihez kell bátorság?
Szembe szállni a hadakkal egyedűl? Talán leugrani egy épületről? Állásinterjún meztelenűl rohangállni?
hmmm
Sokmindenhez elkell a bátorság. Azonban igazán az igaz érzelmeket a másik szemébe mondani kell bátorság. Szembe szállni önmagunkkal, és leugrani arról a magas lórol amin ülünk.
Egyedűl az ember magányos, és általában hitétvesztett.
Hazugságokból várat építeni ellenünk, szemétség, ahoz nem kell bátorság. Szembeszállni komoly érvekkel, ahoz kell.

Ritkán voltam elég bátor ahoz, hogy aztmondjam, igazán vége.
Mindíg az önzőség vitt arra a tévútra.
Pedíg én nem csinálok egyebet, csak élek, és mozgok.
Legalább is egy hónapja még így volt, aztán "kihuzattam"magamat a "szarból".
Sajnálatos tény, hogy régebben olyat bántottam, aki engem védene, mintsem nekem ártana. Önzőségből. Bátortalanságból. Aztán kicsit később megmutattam a fogam fehérjét, és BÁTORSÁGOT merítve felhagytam akkori társaságomtól érte.
Kezdtem észre venni, hogy nekem ők nem akarnak jót. Nem akarnak megmenteni, miközben én minden napomat megpróbáltam azzal tölteni. Vissza éltek velem, és nem hagyhattam. Olyan embert kényszerítettek bántani aki nem érdemelte meg.
És léptem. Magamhoz öleltem, és vártam hátha visszaölelt. Így tett.
De később mintha megbánás mutatkozott volna rajta. Hajtotta a bosszúvágy, és bosszúvágyból szeretni... na ezt nemtudom, hová tenni.
Míg én magamat hozzá láncoltam, ő keresi a kulcsot amivel megszabadulhat tőlem.
Ha ez így lesz, akkor utánna?
Egyedül leszek?
A bátortalansága miatt kerüljek egy olyan útra ahol nem érzem jól magamat?
Ez lenne akkor a vége?
Hmmm
Korántsem.
Ember küzdj, és bízva bízzál!
Részemről a bizalom megvan. De visszaélnek vele látszólag. Mi a teendő ilyenkor?
Várni, és elfogadni, ha "ennyi volt"?
Tudunk jobbat?
Korántsem.
Ígyhát várok.
Én nem vagyok egy olyan ember, aki nélkülözhetetlen bárki számára is, ez tény.
Ugyan csak tény az, hogy mindenki pótolható. Főleg én.
De magamnak megmaradok.
Tudni fogom hogy magamra számíthatok csak. Akkor is ha eljön az "ennyi volt", akkor is, ha lelöknek egy épületről, akkor is, ha bántanak, és akkor is, ha éppen nekem látszólag "jót akarnak" bosszúból.

Annyit tehetek, hogy magamat védem. Bátorságból.
Hogy nem állok oda, ahol azelőtt már más állt. Ha nem hamarkodok el döntéseket, és ha a számomra legmegfelelőbb utakat választom. Segítséggel.
Ki a segítség?
Segítség lett nekem Isten, akit eddíg nemigazán tudtam hová tenni, de kezdem megtalálni, és rájöttem, hogy nélküle gyenge vagyok.
Segítség nekem önmagam, hogy elég bátor lettem elfogadni őt. És be engedni hozzám.
Segítség nekem a család, mert ők ismernek, és elfogadtak úgy ahogyan vagyok SZERETNEK ENGEM.  És segítség nekem maga a természet. A fák a madarak, az állatok, az élet.
És a többiek?
A többieket nem érdekli, ha magamban vívódok a másik "énemmel".
A többieket nem érdekli, hogy képes vagyok változni.
A többieket nem érdekli, hogy szeretem őket.
A többieket nem érdekli, hogy segítek-e nekik vagy sem.

Nekem megmarad a zene. Nemszól a hibáimért. Nemtámaszkodik rájuk utólag visszaélve a bizalmammal.
Ő ELMOND NEKEM MINDENT MAGÁRÓL, HOGY NYUGODTAN ALUDJAK, MERT ÉN NEKI ELMONDOK MINDENT MAGAMRÓL HOGY JÓL ALUDJON!
KÖLCSÖNÖS A BIZALOM, ÉS A SZERETET!

A Többieket nem érdekli, hogy EMBER vagyok