Hogyanis lenne már mikor senki sem hajlandó változni.
De minek is az? Eldobom, és még rá is taposok régi vackaimra
Sírok persze de inkább bambulok, és elnyomom karomon, legyen mit áldozni.
Nyugodtan, és megfontoltan folyok át valóból, hídba...
Aztán utánna szaladok, és visszarántom
Előtte suhannak át azok a szemetek, mik sírásra késztettek.
Legyen akkor úgy...sehogysem. Száz, hogy még megbánom
De fejemet föl emelem, és szépen csendben még a lépteket megvárom.
Úgyse fognak sokáig taposni, mert egyszer úgyis megunják.
Ha nem, hát akkor már mindegy, csinállják, de utánna ne sirjanak miattam.
Aztán mint aki jól végezte dolgát, továbbmennek, és kiáltják: Letudták.
Ilyenkor halgatni kell mint az éj. Csendben szállni, mint a sasmadár... ez íratlan.
Persze hogy senki sem írja le, mivel nincsen mivel írják. Elfelejtenek
Még az üres cigis dobozukat is otthagyják, csak hogy jobban fájjon a seb.
De vissza jönnek... nem hiszem el. Ezek mint lelkek, fedhetetlenek.
De éncsak hagyom, és szépen csendben sírdogálok, nekik egy jó napjuk legyen.
Aztán mindenki megfordul... végleg. Az ajtót maguk mögött becsapják, és elmennek
Autóba ülnek, elhajtanak, de még egy utolsó pillantást vetnek az épületre, miben ültem.
Aztán csak kaján vigyorral arcukon hajtanak bele az éjszakába...messze mennek
Utólérhetetlenek, megfoghatatlanok, de tettük, már a betonba égett.
Ugye, hogy mien kíváncsi egyes "lény"... Ezt is tőlük tanultam. Pár pillanat, egy szó
Ugyanúgy csapja ki a biztosítékot, mint bármeik amatőr harca a nagy megfoghatóval.
De itt most megfoghatatlant rágcsálok. És szemem szélében a forduló pont.
Körbe ír, és kimond... Aztán csak elfelejt, és leragaszt. Aztán örűl, hogy neki ez az egy...
...megmaradt.
Utolsó kommentek