Reggel a tükörbe nézve, feltűnt pár új ősz hajszálam XD
Idegeskedés? Vagy a stressz?
nemtudom...
Ma reggel mikor felkeltemaz első dolog ami elém kerűlt, egy lufiköteg, egy csokiscsomag, és egy égetett papírdarab pár mondattal rajta.
Az álmom egyből eszembe jutott:
Valamien vasútállomáson egy régi vonat ment el melletem, nagy füstöt köpve magából.
Én felszálltam rá, mikor éppen lelassított, és elindultam hátrafelé.
Egy kalauz megállított, hogy ugyan mégis hol van a jegyem, természetesen nem volt nálam.
Megilyedtem, és futni kezdtem.
A vonat hosszú volt, és rázkódott, nemláttam a végét.
Amint megpillantottam egy ismerős arcot, elfordult, és kinézett az ablakon.
Felhőket nézett. A gyomorgörcsöm fokozódni kezdett, mert nemtudtam mire vélni az eseményt.
A vécé ajtajához értem azonban, ahova bekopogtam, az ajtó szépen lassan kinyilt, és bent voltak azok akiknek nemkellett volna bent lenniük.
egy vékony, alacsony fiú átölelt egy hosszú sötétbarnahajú lányt, aki szintén a felhőket nézte.
A fiú szolt hozzám, hogy mégis mit képzelek, hogy merészelem őket zavarni.
A lány nevetni kezdett, és felém fordult.
Anett volt.
A lábam a földbe gyökerezett, mozdulni, kiáltani nemtudtam pedíg nagyon akartam.
Sírni kezdtem, mint egy rossz buzi, és legszivesebben a föld alá süllyedtem volna.
Aztán a vonat megállt.
Leszálltak, és mindannyian a felhőket kezdték nézni. Én a vonaton maradtam, ami elindult.
Csak én voltam a vonaton. A kalaúz is leszállt.
Szép, nyugodt léptekkel, igaz kicsit remegő lábbal indultam meg megintcsak a vonat vége felé.
Fájt a szívem. Éreztem a fizikai fájdalmat, de akkor egy táblát vettem észre, rajta az én egyik régi "idézetemmel":
"Nemszámít eddig miket mondtunk. Hiszen nem mondtuk senkinek"
Egy pillanatra aztán Anettre gondoltam, és egy másik kép váltotta fel az arcát.
Azon a képen boldog volt.
Nevetett, és gyönyörű szemeivel, az igazságot látta.
Odaértem a vége felé, ahol az ajtó nyitva volt.
Hirtelen mindenki mögöttem ált, és engem nézett.
Mögöttem volt: Gebe, Pepe, Szalci, Barbi, Süti, Bandi, Anita, ENCSI, Fauszt, Krisz, és Anett.
Anett megszólított, hogy menjek csak, mert ez a vonat rég az övéké. Mindenki helyeselt, egyedűl Encsi nem mozdult, nem beszélt, a földet nézte.
Krisz mosolygott, Anett meg alíg várta az esemény végét, hogy Krisszel lehessen.
Gebe igazából leszarta mit csinálok, csak hadjam békén. Többiek mint azt szerették volna hogy elhadjam a vonatot.
Nagyon fájt.
Leírhatatlanul.
De nem volt más választásom. A dontésemmel több embert tettem boldoggá, mint szomorúvá.
Így az ajtóhoz álltam. Gyorsan ment a vonat, nemláttam a földet, így felnéztem, és csak a felhők voltak ott. Egész idő alatt ott voltak. És mosolyogtak rám, hívtak magukhoz. Kelettem nekik.
Így már megértettem. A felhőket nem érdekelte a többi ember mogöttem, csak én.
És én egész út alatt nemvettem észre.
Nyugodt szívvel ugortam le.
......
...Furcsa érzés úgy felkelni, hogy fizikai fájdalmat érzel.
Viki után nem gondoltam volna, hogy bármikor is sírva kelek még fel az ágyból.
Szörnyű napok ezek.
Az álmomnak van tanulság értéke, de azt megtartom magamnak.
Nemakarok idegroncs lenni.
:(
Utolsó kommentek